Nem most volt. Még őszel tekertük Marcikával az utolsó napsütötte napokon a bringát.Nem hátul van az ülése, mint ahogy ma az divatos, hanem az a békebeli elöl a nyergen. Szépen előttem ül, biztonságban. Fogja a kis kezével a kormányt, nagy büszkén, mindha ő vezetne. Csilingel, ha elunja magát.
Már igen magabiztos lett a nyár alatt. Kezdett vagánykodni, már nem csak fogta a kormányt, hanem megpróbált irányítani.
Én mentem előre, ő jobbra.
Én kanyarodtam balra ő jobbra.
Ebből aztán lett majdnem borulás.
Mondom neki- Marcika! Anya vezet, te nem tudod merre megyünk, majd ha nagy leszel....
Már egy ideje igyekszem a világot függőlegesen szemlélni. A szimbolikáját megérteni.
Mi emberek vagyunk a Marcika. Anyuka, talán a felettes Énünk, aki sokkal nagyobb perspektívából látja az életünket, tudja honnan jöttünk, hová megyünk, és a kettő között merre kellene vezetnie az utunknak.
Talán őmögöttük rengeteg angyal tevékenykedik, azoknak a helyzeteknek a megteremtésén, melyekre szükségünk van, és ő mögöttük ott a Teremtő.
Háát, ez egy négyemeletes bicigli, és mi csak rángatjuk a kormányt, mert azt hisszük, hogy tudjuk mit csinálunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése